Scampia Vitorlái: amikor a befogadást segítő építészet az emberek ellen fordul

Szerző | M. Martínez Euklidiadas

Fordította: Molnár Attila (Budapest Esély Nonprofit Kft.)
Forrás: https://tomorrow.city/a/sails-scampia
A cikkhez kapcsolódó képek forrása: https://globaldesignnews.com/le-vele-di-scampia-another-failed-modernist-planning-icon-bites-the-dust/

Vajon az építészet társadalmilag destabilizálhat egy egész környéket? Szerepet játszik-e az épületek formája a szervezett bűnözés jelenlétében? A Scampia Vitorlái (olaszul: Vele di Scampia) egy példa arra, hogy az építész hogyan befolyásolhatja a városlakók viselkedését, vagy legalábbis arra, hogy miként lehet az építészeti alkotásokat kellő sikerrel jogellenes célokra felhasználni. A 80-as években a Camorra bűnszervezetnek sikerült gyökeret ereszteni a Scampia Vitorláiban, amely egy akkor újonnan létrehozott nápolyi lakónegyed volt. Egy építészeti projekt, amelynek ironikus módon javítania kellett volna az állami-önkormányzati lakásállományon és a nagyvárosi lakhatás körülményein, ezáltal elősegíteni a sérülékeny társadalmi csoportok befogadását. Ma már tudjuk, hogy szerencsére vannak olyan befogadó városi fejlesztések, amelyeket sokkal körültekintőbb módon hajtottak végre.

A SCAMPIA Vitorláinak esete

1960 körül Nápoly súlyos szegénységi problémákkal küzdött. A város Olaszország déli régiójában található, olyan területen, amely hosszan tartó gazdasági depresszió hatásait szenvedte el a XIX., a XX. században és szenvedi el jelenleg, a XXI. században is. Hatalmas művészeti öröksége ellenére a régió gazdasága folyamatos pénzügyi válságot él meg. A nápolyiaknak sürgős várostervezési reformra volt szükségük, amelynek végrehajtását Franz Di Salvo építész és várostervezési szakértő vállalta el. Az akkoriban meghozott új törvények alapján Di Salvo egy valóban modern lakótelepet tervezett. 1963 és 1975 között, a Vitorlák építésének éveiben úgy tűnt, hogy a projekt jó irányba halad. Több száz hajléktalan családot telepítettek át ezekbe az épületekbe. Kevesebb szegény ember volt Nápoly utcáin, és végre államilag támogatott lakásokat biztosítottak a rászorulók számára. A projektet nemzetközileg sikerként kommunikálták, de a szociális várostervezés és a jó szándék mögött kiterjedt korrupciós folyamat húzódott meg. A rendszer vesztegetések hálójából álló illúzión alapult. Az alapok nem voltak szilárdak, és a szervezett bűnözés a struktúra minden repedését kihasználta.

MIÉRT SIKERÜLT FÉLRE EZ A VÁROSFEJLESZTÉSI PROJEKT?

A várostervezési kudarcok sosem csupán egyetlen tényező eredményei, és ez alól a Scampia Vitorlái sem volt kivétel. Számos körülmény konvergált egy irányba (államigazgatási, várostervezési, tervezési és társadalmi körülmények), amelyek a területet ketyegő időzített bombává változtatták.

A 167. Törvény nem megfelelő alkalmazása

1962-ben, néhány évvel az épületek megépítése előtt Fiorentino Sullo jóváhagyta a várostervezési reformot Olaszországban. A 167. törvényt azért hozták létre, hogy a társadalmi integráció szempontjából az egyik legjobb várostervezési politikává váljon, azonban gyakorlatban éppen az ellenkezője történt. Ma már tudjuk, miért, de akkor még nem volt ez annyira nyilvánvaló. A nápolyi városi tanács ahelyett, hogy az új épületek megépítése után integrált megközelítéssel különböző iskolai végzettségű, különböző jövedelmi helyzetű vagy nemzetiségű embereket költöztetett volna a Vitorlákba, több ezer alacsony jövedelmű, szegény vagy rendkívül szegény családot zsúfolt össze. A támogatott lakásprojekt ezzel a bűnözés táptalajává vált.

A földrengés utáni kisajátítás és megszállás

Noha az épületeket eredetileg mintegy 40.000 ember számára tervezték, már a befejezésük előtt 90.000 lakosnak, Nápoly majdnem tizedének adtak otthont. Ez különféle, szerteágazó okokra volt visszavezethető. A legfőbb ok a közpénzekkel való visszaélés volt, amely megakadályozta az épületek eredeti terveknek megfelelő befejezését, kialakítását. Egy másik ok, az 1980-as földrengés, amely Nápoly többi részének legszegényebb házait lerombolta. Az eredmény a tömeges átvándorlás volt a Vitorlákba. A Camorra-nak ez kiváló táptalaj volt.

Építészeti szempontból a Vitorlák nem volt a törvényesség betartásának és betartatásának legideálisabb terepe. Az „espinas” (tövis) nevű épületekben különféle központi közlekedők, folyosók, lépcsőházak voltak, amelyek a különböző emeleteken lévő ingatlanokat is összekötötték. Az lakások és emeletek száma, az összekötő közlekedők közötti kapcsolódási pontok labirintusa lehetetlenné tette a bűnözők elfogását. A Vitorlákhoz érve a rendőrség feladta a bűnözők üldözését, ha azoknak sikerült bejutni az épületekbe. A terület gazdasági leromlottsága okozta általános visszaesés mellett az építészeti stílus sem sokat segített a hatóságoknak.

Az állami források hiánya a területen

A fenti tényezők ellenére a Vitorlák esélyt kaphattak és adhattak volna. Az államnak vagy az önkormányzatnak a terület ipari övvé fejlesztésébe, felsőoktatási vagy szakképzési központok kialakításába kellett volna beruháznia, hogy a térség ki tudjon lépni a szegénységéből és elszegényedésből. Mivel ez sajnálatos módon nem történt meg, az egyetlen kiút a Vitorlákban élő szegény emberek számára a bűnözés maradt. Ezen a ponton a leromlási folyamat elindulása elkerülhetetlenné vált. Nápoly Scampia elővárosa lefelé irányuló spirálba lépett.

LE CORBUSIER ÉS KENZO TANGE HATÁSA SCAMPIA-ban

A Scampia Vitorlái tervei nem voltak előzmény nélküliek. Tervezésükre Franz Di Salvo építész inspirációt talált más, korábbi, államilag támogatott lakóépületekben, mind a francia Le Corbusier, mind a japán Kenzo Tange révén. Valójában a háromszög alakú épületszerkezet Corbusier, a hatóság elől való elrejtőzést segítő belső folyosók Tange hatását tükrözik. Különösen érdekes és fontos megjegyezni, hogy a közösségi központokkal rendelkező épületek, a játszóterek, egy hatalmas park, bármilyen és mindenféle közösségi létesítmények és intézmények, de még egy vasútállomás is leromolhatnak olyan mértékben, hogy a bűnözés mágneseivé váljanak. Ma már tudjuk, hogy ez az építészeti modell nem működőképes társadalmi integrációs megközelítésben, különösen nem az állami-önkormányzati lakások esetében. A nagyobb városi sűrűség rendkívül hasznosnak bizonyult a létező készségek, képességek és társadalmi tőkék egyesítésével történő értékteremtés szempontjából. De ami a 60-as években Nápolyban történt, az ennek éppen az ellenkezője volt: a képességek, készségek, társadalmi és egyéb tőkék nélküli csoportokat eltávolították a várostól és elzárták kis területen, egy gettóban. A várostervezés önmaga vált akadállyá így, a népsűrűség pedig társadalmi költségeket generált ahelyett, hogy csökkentette volna azokat.

A RENDVÉDELMI SZERVEK HATÁSA A VÁROSFEJLESZTÉSRE

Egy adott helyszín védhetővé tétele – akár a belső hatásoktól való védettség tekintetésben is - mind a hadászati, mind a várostervezési stratégák számára történelmi kihívást jelent. A XX. század közepének Nápolya pedig követte a közösségi rendvédelmi megközelítést, amelyet más európai városok is szükségszerűen követtek. Ahogy a települések növekedtek (Nápolynak körülbelül egymillió lakosa volt), szükségessé váltak a bűnüldöző szervek és egyéb városi intézmények (tűzoltók, kórházak, iskolák) városszerte. A Vitorlákat illetően az egyetlen ésszerű válasz az volt a helyzetre, hogy rendőrőrsöt alakítottak ki az épületek előtt. A Commissariato Scampia 1987-ben készült el, azóta figyelemre méltó a rendőrség jelenléte a környéken. "Spina felügyelő hatáskörének tiszteletben tartásával kell most már lopnunk, vagy bármi mást elkövetni" - mondta egy lakó 2015-ben egy dokumentumfilmben. Mások is panaszkodtak a rendőrségi jelenlétre. Alapvető munkakészségek nélkül sok lakos számára a kisstílű bűncselekmények, például a zárjegy nélküli cigaretta és a hamisított, márkás ruházati cikkek értékesítése tűntek az egyetlen munkalehetőségnek.

ÚJ ÉLET SCAMPIÁBAN