XX. Század

Az eddig elért eredmények ellenére a XX században sem unatkoztak az emberi jogok bajnokai.

Az egyik harcos csapat a nők jogait vette zászlajára. A feminizmus eredetileg a nők egyenjogúságáért küzdő polgári mozgalom volt. Ebben az értelemben gyökerei a nagy francia forradalom idejére nyúlnak vissza, de csupán a 19. század második felére teljesedett ki. Ahogyan a társadalmak fokozatosan demokratizálódtak és az egyes társadalmi osztályok között a különbségek – legalábbis jogi – értelemben megszűntek, úgy vált egyre fenntarthatatlanabbá, hogy a nők nem rendelkeztek választójoggal. Ennek elérése érdekében indult meg a 20. század elején a szüfrazsett-mozgalom, amely különösen Angliában volt erős.


Választójogot követelő suffragettek

Az I. világháború alatt az angol gazdaságnak nagy szüksége volt a nők munkaerejére. A hátországban a termelés szinten tartása és a hadiipar felfutása csakis a nők munkába állásával volt lehetséges. A háború alatt bebizonyosodott, hogy a nők is képesek sok olyan feladat ellátására, amelyet korábban kizárólag férfiakra bíztak. A háború befejezésével a nők egy része nem kívánta visszakapni korábbi életét. Míg mások hadiözvegyként a munkájuk megtartására kényszerültek. A háborúban való részvételükért cserébe a nők Angliában választójogot szereztek, azonban sok tekintetben ezt követően is másodrendűnek számítottak: a fizetéseik jóval alacsonyabbak voltak az azonos munkakörben dolgozó férfiakéhoz képest, magasabb pozíciókba, sem a gazdasági, sem a politikai szférában nem jutottak és az oktatási rendszer is hátrányos megkülönböztetést alkalmazott a nőkkel szemben. A feminista mozgalom célja a választójog kiterjesztése után az volt, hogy az élet további területén is kivívja a férfiak és nők esélyegyenlőségét. Azóta számos területen történt előrelépés, de ha kritikusan szemléljük, saját korunkat a harcnak koránt sincs vége: és most ne csak a házimunka egyenlőbb elosztására gondojunk, de vajon hány női politikust, minisztert, miniszterelnököt ismerünk?
A nők egyenjogúsági harca mellett XX. század a feketék emberjogi harcaitól is hangos volt. Ugyan a rabszolgaságot eltörölték, az Egyesült Államokban a feketékkel szemben továbbra is erős faji szegregáció, hátrányos megkülönböztetés és konkrét jogi korlátozások érvényesültek, melyek leküzdése hosszú folyamat volt. Ott a kezdeményezések motorjai a fekete gyülekezetek és fekete egyetemek voltak, amelyek bár szegregáltak és a többségi társadalom szemében másodvonalbelinek számítottak, de szolgálni tudták e célokat. 1954-ben az első szegregációs per a Brown-ügy volt, ami alkotmányellenesnek nyilvánította az elkülönített, fehérek és feketék számára fenntartott iskolákat. Ugyanígy fontos fordulatot hozott a modern emberi jogi mozgalmak kezdeteként is emlegetett 1955-ös “Montgomery busz bojkott” is.

Rosa Parks
Rosa Parks

Akkoriban teljesen elfogadottnak számított, hogy a buszokon külön ülőhelyet jelöltek ki a feketék és a fehérek számára. Rosa Parks volt az első, aki megszegte azt a szabályt. Az Alabama állambeli fekete nő ugyanis 1955. december 1-n úgy döntött, nem hajlandó átadni ülőhelyét egy fehérnek. Az önérzetes asszony akciójával a helyi szegregációs törvényeket szegte meg. A buszvezető a rendőrség beavatkozását kérte, így Rosa Parksot letartóztatták. Ennek hatására több ezer fekete csatlakozott a bojkotthoz, köztük Martin Luther King, míg végül alkotmányellenesnek nyilvánították az elkülönített ulőhelyek gyakorlatát.

Martin Luther King
Martin Luther King

A hatvanas évekre polgárjogi mozgalmak bontakoztak ki, melyekhez rengeteg fehér ember is csatlakozott és olyan embereknek álltak élükre, mint Martin Luther King. Másik példa a feketék emberjogi harcára Dél-Afrika, ahol a lakosság a század második felében leginkább börtönben tartózkodó Mandela vezetésével küzdött sikerrel a rasszista apartheid rezsim ellen.

Nelson Mandela
Nelson Mandela

E küzdelemeknek az is hátteret adott, hogy a XX században hosszú folyamatként elindult az Emberi Jogok nemzetközivé válása. Eredetileg a nemzetek saját maguk számára határozták meg az elidegeníthetetlen emberi jogokat, később a nemzetközi szervezetek, elsősorban az ENSZ megpróbálta egységesíteni a különféle törekvéseket. Ennek a munkának a II. világháború embertelensége kölcsönzött különös jelentőséget és tette sürgőssé a közös fellépést.1948-ban megszületett az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, ami egy bevezetőből és 30 cikkből áll és felsorolja azokat az alapvető (polgári, kulturális, gazdasági, politikai és szociális) jogokat, amelyek megilletnek minden embert, „fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra vagy politikai meggyőződésre” való tekintet nélkül. „Az emberi jogok azok, amelyek benne rejlenek természetünkben, és amelyek nélkül nem élhetünk emberi lényként. Az emberi és az alapvető szabadságjogok teszik lehetővé számunkra emberi tulajdonságaink, intelligenciánk, képességeink és tudatunk teljes mértékben való kifejlesztését és használatát, valamint lelki- és létszükségleteink kielégítését. Alapvetőek az ember azon egyre növekvő igényei számára, hogy olyan életet élhessen, amelyben a minden egyes emberben benne rejlő méltóság és minden egyes ember munkája tiszteletet és védelmet élvez.” fogalmaz az ENSZ 1987-es „Emberi jogok, kérdések és válaszok” című kiadványában.

Az ENSZ zászlaja
Az ENSZ zászlaja

Az Emberi Jogok Nyilatkozatában az egyenlő megítélés és bánásmód parancsa mellett ott a hátrányos megkülönböztetés tiltása, és ez az alapja minden antidiszkriminációs politikának és törvénynek is. A Nyilatkozat nem törvényerejű, és így valójában nem kötelez, mégis hatásosan lehet vele diplomáciai és erkölcsi nyomást gyakorolni kormányzatokra. Emellett alapját képezi egy sor nemzetközi dokumentumnak, például a Római Egyezménynek, amelyet 1950-ben fogadtak el a strasbourgi székhelyű Európa Tanács tagországai – köztük Magyarország. Ebben az aláírók vállalják az ENSZ nyilatkozatban lefektetett legalapvetőbb emberi jogok biztosítását. Ha pedig ez valakinek mégsem akarózna, felállították az Európai Emberi Jogi Bíróságot, ahova nem csak államok fordulhatnak, de akár magánszemélyek is. Az egyezményhez az idők folyamán több kiegészítő jegyzőkönyv kapcsolódott, ilyen a 2000 november 4-i tizenkettedik kiegészítő jegyzőkönyv is, amely ismét aláhúzza a megkülönböztetés általános tilalmát: „A törvényben meghatározott jogok élvezetét minden megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.”
A Nyilatkozat alapján 1966-ban további két kötelező érvényű ENSZ egyezmény született: a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya. Ezek az egyezmények akkor válnak kötelező érvényűvé, ha az egyes országok aláírják, majd a szerződésben foglaltakat ratifikálják, azaz beemelik a nemzeti törvényekbe. Ilyen nemzetközi szerződések rögzítik a gyermekek (1989), a nők (1999), a kisebbségi csoportokhoz tartozók (1992) és a fogyatékossággal élők (2006) jogait.

E különböző nemzetközi egyezmények nemcsak az emberi jogok sokféleségét tükrözik, de azt a fejlődést is, amin e jogok keresztül mentek a nemzetközi közösség gondolkodásában és joggyakorlatában. Ma az emberi jogokat generációkba szokás csoportosítani. Az első generációs emberi jogok (polgári, politikai, szabadság, részvételi jogok) megfogalmazása a XVII századra vezethető vissza, betartásukat az ENSZ 1966-os okmánya teszi kötelezővé. A második generációs emberi jogok (gazdasági, társadalmi és kulturális jogok) a XIX századig nyúlnak vissza. Ide tartozik a munkához való jog, a szakszervezethez, sztrájkhoz, tulajdonhoz való jog, az egészségügyi ellátás és lakhatás joga, az oktatáshoz, művészethez, tudományhoz való jog. Legújabban, a globálizációs folyamatokhoz kapcsolódóan kialakulóban van a jogoknak egy harmadik generációja, a békéhez, fejlődéshez és megóvott környezethez való jog. Az ENSZ lényegében az államokra bízza az ajánlások teljesítését. Csak azt várja el, hogy azok fokozatosan szélesítsék e jogokat.

4. kép szüfrazsetesvote forrás: Rubicon 2007/8
5. kép Rosa Parks Rubicon 2007/8
6. kép Martin L. K. Rubicon 2007/8
7. kép Mandela Rubicon 2007/8
8. kép ENSZ